Sötét időszak köszöntött az ikrekre, akik hozzá voltak szokva a nyüzsgéshez, az akciókhoz és a menő haverokhoz.
De Simone, az édesanya elhatározása megváltoztathatatlan volt:
élettársával, Gordon Trümperrel egy földszintes épületbe költözött a Bahnhof utca 19-be, messze a falu központjától, az iskolától és egyáltalán, a helyi élettől.

Bill és Tom megjelenése olyan volt a helyi gyerekek számára, mintha bomba robbant volna: raszta frizura, zsebes, buggyos gatya, szemtelen dumák – ilyesmi ott eddig nem volt. Bill és Tom kívülálló volt, bizalmatlanul méregették őket, és sokan nem akarták, hogy közük legyen hozzájuk. Heidi (ma már 22 éves) viszont érdekesnek találta a párost. Ő gondoskodott a két outsiderről, és összebarátkozott velük. „Minden nap találkoztam Billel és Tommal a sulibuszon”, meséli Heidi. „Már akkoriban is különlegesek voltak. Nagy feltűnést keltettek a külsejükkel, a hajuk be volt lőve, menő cuccokat hordtak, és sok lány titokban leskelődött utánuk. Egy nap egyszerűen megkérdeztem őket, honnan jöttek. Attól a naptól kezdve barátok voltunk. Ők csak engem ismertek, mert senki nem mert közeledni hozzájuk, és én lettem az abszolút bizalmi emberük, pedig hat évvel idősebb vagyok náluk. Én voltam az egyetlen igazi barátnőjük.”

Heidi, akinek a barátnője, Sabrina még rö- vid időre össze is jött Tommal, gyakran meglátogatta az ikreket otthon. „Mikor elő- ször voltam náluk, teljesen paff voltam”, emlékszik a lány. „Minden olyan finoman volt berendezve, parkettával, és antik bú- torokkal. Az édesanyjuk, Simone festő, és nagyon fiatalosan nézett ki. Szőke copfjai voltak, és modern ruhákat viselt. Rögtön megkínált kávéval. Utána bementünk Bill szobájába. Kék tapétája volt, Tomé pedig narancssárga. Minden elég rikító volt! Billnek volt két fekete egere is.”

A Kaulitz-ikrek már akkoriban is zenéltek, és előadták Heidinek a saját maguk által írt dalokat. „Három dal volt”, nevet Heidi. „Egy szerelmes dal, egy az iskolai erőszak ellen, és egy az egerekről. Bill játszott a szintetizátoron, és énekelt, Tom pedig az elektromos gitárján kísérte. A fiúk mindenképpen tudni szerették volna, mit gondolok a dalokról, és nagyon boldogok voltak, amikor megmondtam nekik, hogy nagyon tetszenek”. Köszönetképpen a páros Valentin-napra felvette Heidinek egy CD-re azt a három dalt, készítettek egy szíves képeslapot, mellé tettek egy fotót magukról, és úgy írták alá, hogy „A te angyalaid”. Heidi: „Billel és Tommal mindig nagyon vidám volt, vég nélkül nassolták a csokit, lököttködtek, jókat dumáltak a kazettás magnómra. Egyszer elénekelték a Weinst Du (Sírsz) című Echt-dalt – az a dal nagyon tetszett nekik.” Mikor Heidi meglátja a Tokio Hotelt a tévében, nagyon büszke rájuk. „Tényleg nagyon örülök annak, hogy sikerült nekik – valóra váltották a legnagyobb álmukat!”

Loitscheben nem mindenki tud ilyen jókat mondani Billről és Tomról. Wilfried M., a Zielitz-i Werner Seelenbinder általános iskola gondnoka – itt járták az ikrek a negyedik osztályt – forgatja a szemeit: „Mikor először megláttam azt a két kibodorított figurát a hosszú hajával, először megkérdeztem tőlük, fiúk-e vagy lányok. Mindig rossz fát tettek a tűzre. Gyakran láttam őket büntetésből a folyosón ácsorogni.” 

Bill és Tom igazi rebellis volt, legalábbis a korlátolt tanárok szerint. A tanítás untatta őket. „Telebeszélték a fejüket”, mondja az egykori tanárnő. Egy másik sem tud egy jó szót szólni róluk: „A fiúk arrogánsak voltak, kinevették a gyengébbeket és a rosszabb tanulókat.” Egy harmadik tanárnő egyáltalán nem akar véleményt mondani a Kaulitz-testvérekről, csak kétségbeesetten összecsapja maga előtt a kezét. „Azok lehetetlen fiúk voltak!”

Nem csoda, hogy Bill és Tom nem volt épp kedvelt az osztálytársak körében. Mióta pedig a Tokio Hotel befutott, sok gyerek leszedi róluk a keresztvizet. Ha körbefülelünk Loitscheben és a környékén, elutasítást, gúnyt, és igen, még gyűlöletet is hallani. „Az a legrosszabb, hogy Bill és Tom most, hogy híres lett, mindennek elmondja az otthonát”, mondja Stefan (17), aki haverjával, Nicóval (15) és Saschával (15) a Domizil nevű wolmirstedti ifjúsági házban lóg. „Ez arrogáns és nagyon primitív dolog. Mit képzelnek magukról ezek? Ez a nyeszlett Tom, aki úgy néz ki, mint ha drogozna, és ez az elkényeztetett Bill, akit mindenki úgyis másnak tart?!” Bill és Tom Sascha szerint is nagyon nagyképűen viselkedik, pedig neki voltaképpen tetszik a Tokio Hotel zenéje, és Bill frizurája is bejön neki. Nico elég jól ismeri az ikreket, mert egy házban lakott a mostohaapjukkal, az Anger utca 9-ben. Nico: „Ők mások voltak, mint mi, ezért titokban sokan csodálták őket!” Ma ez a csodálat egyeseknél átcsapott elutasításba, sőt, irigységbe. Hihetetlen, de ahelyett, hogy büszkék lennének Loitsche leghíresebb fiaira, az itteni emberek eltávolodnak a Tokio Hoteltől…

Mióta a TH szupersztár lett, sok minden megváltozott Loitscheben. TV-stábok esnek be a faluba, rajongó hordák ostromolják az iskolát, és ott lézengenek egész nap a Kaulitz család háza előtt – és egyre több gyerek alapít zenekart. „Most mindenki olyan híres akar lenni, mint a Tokio Hotel”, nevet Danny (24), aki a wolmirstedti ifjúsági házban zenél bandájával, a Peeelboisszal. „A legrosszabbak ezek a fiatal lányok”, panaszkodik a Kaulitzok egyik szomszédja. „Egész nap a házak között téblábolnak, letapossák a kertekben a virágokat, és szétszórják a szemetet.” Azokra a Klaudiához és Krisztinához (mindketten 14) hasonló rajongókra gondol, akik elzarándokolnak Loitscheba, és az időjárás viszontagságai ellenére Billre és Tomra várnak. Jennifer (15) és Melissa (15) órák óta vár az ikrek házával szemben lévő buszmegállóban. Jennifer: „A hátizsákunk teli van sajtos szendviccsel és üdítővel. Nem adjuk fel a reményt, hogy mégis találkozhatunk Billel és Tommal.” Sajnos hiábavaló az igyekezet! Az ikrek anyja elbarikádozta a házat, mindenkit elhesseget a kertből is. Úgy érzi, zaklatják. Bill és Tom már hetek óta nem mer a szülői ház közelébe sem menni. A kerítésen a következő tábla áll: „Belépni tilos! Kérlek, tartsátok tiszteletben a privát szféránkat! Bill és Tom Magdeburgban lakik, mert itt már nem tudtak nyugodtan élni…”